Želmíra Duchajová-Švehlová

„...De azok a csillagok mégis ragyogtak, szép életet éltek a virágok, és a gyémánt a szívemben se rothad el... Ezt az idézetet írtam a férjem sírjára. A műalkotást egyedül építettem fel, a múzsa segített nekem. Azt mondják, örök harmóniakereső vagyok. Álmodozónak is neveznek, a műveimet sosem dátumoztam meg. Akkor festettem, amikor kedvem volt.“

Réges-régen, egy kis faluban Szlovákiában, egy kis városkában a déli részen 1875-ben megszületett egy lány. Már gyerekkorában lenyűgözték a színek és a formák, és amikor szülei megvették neki az első festékeket és vásznat, egyértelművé vált, hogy Želmíra előtt nagy jövő áll. Amikor tízéves volt, helyi művészeti tanára figyelt fel a tehetségére. Támogatta és ösztönözte őt, hogy jelentkezzen a pozsonyi művészeti iskolába. Želmíra eltökélt volt, és lelkesedéssel vetette bele magát a tanulásba. Már az iskolai tanulmányai során elkezdtek megjelenni a művei a kiállításokon, és elismerést szereztek neki mind a nagyközönség, mind a kritikusok körében. Inspirációt merített a szlovák természetből és a népi kultúrából. Festményei tele voltak élettel, színekkel és érzelmekkel. Az egyik legismertebb műve a „Réti virágok” című festmény, amely a szlovák mezők szépségét és finomságát ábrázolja. Ez a festmény számos díjat nyert, és a 19. és 20. század fordulóján a szlovák képzőművészet jelképévé vált. Amikor 1905-ben visszatért Szlovákiába, nemcsak új technikákat, hanem új gondolatokat is hozott magával. Művei ekkor modernista elemekkel kezdtek el tündökölni, de gyökereit sosem felejtette el. E korszak alkotásai művészi karrierjének csúcsának tekinthetők. Saját műtermet nyitott Pozsonyban, ahol fiatal művészeket tanított és kiállításokat szervezett. Valóban sajnálatos, hogy a festőnő korai művei csak vázlatosan maradtak fenn, és kevés számban, művészi ambícióinak töredékeként. Emellett ez egy valószínűleg megoldhatatlan művészettörténeti probléma is. Alkotásait ritkán dátumozta, ezért ma már lehetetlen helyesen rekonstruálni korai festményeinek fejlődési sorrendjét. Festményei a mai napig díszítik a múzeumokat és galériákat, öröksége él minden művészetkedvelő szívében. Férje Matúš Duchaj, állami jegyző volt. Želmíra 1955. május 15-én halt meg Martonban, ahol férjével együtt a Nemzeti Temetőben van eltemetve.